A magyar választási rendszer az elmúlt évtizedben jelentős átalakuláson ment keresztül, amelynek alapját az új választási törvény megalkotása adta. Az Országgyűlés 2011-ben fogadta el az új választási törvényt, az országgyűlési képviselők választásáról szóló 2011. évi CCIII. törvényt, amely 2012. január 1-jén lépett hatályba, és először a 2014-es országgyűlési választásokon alkalmazták őket. Az új törvényi keret nemcsak technikai módosításokat hozott, hanem alapvetően átalakította a választási rendszer szerkezetét és logikáját is.

A reform egyik leglátványosabb eleme az Országgyűlés létszámának csökkentése volt. A korábbi 386 fős parlament helyett 2014-től 199 képviselő alkotja a törvényhozást. Ez a változás nem csupán mennyiségi módosítás volt, hanem egy átfogóbb átalakítás része, amely a választási rendszer működését is érdemben befolyásolta.

A jelenlegi rendszer vegyes választási rendszerként írható le, amely ötvözi az egyéni választókerületi (többségi) és a listás (arányos) elemeket. A 199 mandátumból 106-ot egyéni választókerületekben osztanak ki, míg a fennmaradó 93 hely országos listákról kerül kiosztásra. Már önmagában ez az arány is jól mutatja, hogy a rendszer súlypontja az egyéni, tehát többségi logika felé tolódott el, míg a korábbi választási törvény alapján kiosztott 386 mandátumból 176 volt egyéni választókerületi mandátum, 152 pártlistás mandátum, valamint létezett 58 ún. országos kompenzációs listán mandátum is, mellyel a korábbi választási törvény sokkal erőteljesebb arányos választórendszerekre jellemző jegyeket hordozott, mint a jelenlegi szabályozás.

Az egyéni választókerületekben az úgynevezett relatív többségi rendszer érvényesül: az a jelölt nyer, aki a legtöbb szavazatot kapja, függetlenül attól, hogy eléri-e az abszolút többséget. Ez a megoldás erősen kedvez a nagyobb, országosan szervezett pártoknak, miközben a kisebb politikai erők számára jelentősen megnehezíti az egyéni mandátumok megszerzését. Korábban kétfordulós rendszer működött, amely lehetőséget adott az ellenzéki szavazatok koncentrálására a második fordulóban, azonban az új szabályozás egyfordulós rendszere ezt a lehetőséget megszüntette.

A listás ág elvileg az arányosságot hivatott biztosítani, azonban szerepe a korábbi rendszerhez képest csökkent. Egyrészt a listás mandátumok száma arányaiban kisebb lett, másrészt a kompenzációs mechanizmusok módosítása is a nagyobb pártok felé billenti a rendszert. A jelenlegi szabályozás szerint nemcsak a vesztes egyéni jelöltekre leadott szavazatok kerülnek beszámításra a listás eredményeknél (kompenzáció), hanem a győztes jelöltek „felesleges” szavazatai is. Ez az úgynevezett „győzteskompenzáció”, amely tovább növeli a választáson jól szereplő pártok listás mandátumainak számát. A győzteskompenzáció alkalmazását tipikusan két nagy párt hozzávetőleg fej-fej melletti versengésére találták ki, mely esetben a stabil kormányozhatóságot teremtheti meg a győztesre leadott töredékszavazatok listán történő szerepeltetése is, viszont abban a helyzetben, amennyiben egy nagy párt áll szemben több kisebb, szétaprózódott párttal, úgy a választás eredményét nagyon torzító, győztes pártnak jelentős többletszavazatot és többletmandátumot biztosító eszközről beszélhetünk.

Fontos elem továbbá az országos listaállítás feltételeinek szigorítása. Egy párt csak akkor állíthat országos listát, ha legalább 71 egyéni választókerületben jelöltet tud állítani. Ez jelentős szervezeti és erőforrásbeli követelmény, amely szintén a nagyobb pártoknak kedvez, miközben a kisebb, új vagy regionális formációk számára komoly akadályt jelent.

A választási rendszer arányosságát csökkenti az 5%-os parlamenti küszöb is (közös listák esetén magasabb), amely alatt a pártok nem jutnak mandátumhoz az országos listáról. Bár ez a szabály sok európai országban is létezik, a magyar rendszerben a többségi elemek dominanciájával együtt különösen erős hatást gyakorol: a kisebb pártok könnyen kieshetnek a parlamentből, miközben a szavazataik „elvesznek”, és közvetve a nagyobb pártok pozícióját erősítik.

Összességében elmondható, hogy a jelenlegi magyar választási rendszer formálisan vegyes, de működését tekintve inkább többségi jellegű. Az egyéni választókerületek magas aránya, az egyfordulós szavazás, a győzteskompenzáció intézménye, valamint a listaállítás és bejutás feltételei mind abba az irányba hatnak, hogy a politikai verseny eredménye kevésbé tükrözze arányosan a leadott szavazatokat. Ehelyett a rendszer inkább a stabil kormánytöbbségek kialakulását segíti elő, gyakran a választói preferenciák arányos leképezésének rovására.

Ez a tendencia nem egyedülálló nemzetközi összehasonlításban, hiszen sok ország választási rendszere igyekszik egyensúlyt teremteni a kormányozhatóság és az arányos képviselet között. Magyarország esetében azonban az elmúlt reformok egyértelműen a többségi elemek erősödését hozták, ami alapvetően meghatározza a politikai verseny szerkezetét és a parlamenti erőviszonyok alakulását.